Zentai László regénye, a Bolhasípok Jankó városában egy igazi tükör – hogy mennyire görbe, azt ítélje meg majd a kedves Olvasó! Még akkor is, ha a cselekménye fikció, ám a szereplők megformálása, a helyszín mozaikjai nagyon is valóságos világot ábrázolnak.

Mert a kisvárosra szinte már az első sorokból ráismerhetünk, s később egyre több konkrét helyszín igazolja feltevésünket: Sopron, a vasfüggöny mögötti álmos, poros kisváros elevenedik meg a könyv lapjain. Nemcsak a megidézett határsáv, hanem a ma is létező, emblematikus helyek is azonosítják: a karmeliták hegye, az Erzsébet-kert, a Schmauser, a Rák-patak, Bánfalva vagy éppen Brennbergbánya. Jól körülhatárolható tehát térben, sőt, időben is a történet. Az 1970-es évek adják a fő vonalat, még akkor is, ha néha egy-egy visszaemlékezés nyomán visszaugrunk az időben, vagy a regény végén a már felnőtt Anna tér haza szülővárosába.

A történetet indító időpont sem lehet véletlen: 1977. november 8. Éppen a kötelezően és sablonos lózungokkal megünnepelt Nagy Októberi Szocialista Forradalom másnapja (november 7. – „november hét a szabadság zászlódíszes napja” – ahogy a kötelezően zengett dal mondja)! A kötelező diktatórikus szabadságé, amely megszabja a viselkedést és a gondolkodást, ugyanakkor a holnapok tömege mégis bizonytalanságot, morális válságot mutat.

A lírai cselekmény főszereplője a címben idézett Jankó, a regénybeli Sárosi János, aki a ’60-’70-es évek Sopronának valós és jellegzetes figurája volt. Alakját G. Nagy Béla fotója is megidézi a könyv borítóján. Hiszen ez a télen-nyáron az utcákat járó, „imbolygó járású, cájgnadrágos, magas ember, kivágott orrú gumicsizmában” mindennapunk része volt: hol cikláment, hol hóvirágot árult a „nagyábécé” árkádja alatt, hol gondolataiban elmerülve baktatott a Várkerületen. Volt, aki tartott tőle, más sajnálattal figyelte, sokan pedig egyenesen tudni vélték, hogy a kommunista diktatúra tette tönkre az egykor jobbra érdemes férfit, ahogy apám, aki olykor szóba is elegyedett vele – két deklasszált elem jól megérti egymást – szokta volt emlegetni: A Csiszárt… Különc figurája tehát, valós vagy felruházott üldöztetésével, remek választás volt az írótól, hogy főhőssé váljon.

A történet többi figurája közül is jónéhány felismerhető az idézett kort átélt soproniak számára. Ilyen például Tóth II. Zoltán rendőrzászlós, aki még nevében is nagyon hétköznapi, s még abban sem lehet első. És mint ilyen, a munkahelyén kiemelkedni nem tudó, otthon is csak másodiknak számító csehovi kisember a mások megalázásában leli örömét. Ezért gyűjti be, vagyis viszi a fogdába minden szocialista ünnep előtt Jankót, hogy éreztesse: a korábbi rendszer embere ab ovo lázadónak számít, a népi demokrácia ellensége. Még akkor is, ha emberhez méltatlanul nyomorúságos körülmények között él. A szocializmus fosztotta ki Jankó családját, működik hát a rabló lelkiismeret: a kiraboltat gyűlöli a saját bűnei miatt. Jankó pedig állja a sarat, olykor a pártbizottság épülete előtt flangál, piszkálva a proletárhatalom öntudatát, máskor pedig megvető közönnyel és cinizmussal tekint arra a világra, amely ebbe a helyzetbe taszította. Egyszersmind felül is emelkedik rajta, teljes lelki és szellemi szabadságban, önmaga deklarálta függetlenségben, hajlíthatatlan gerinccel. Ez teszi rokonszenvessé az olvasó számára, s a valós alakját és a regénybeli alteregóját ez tette félelmetessé a rendszerrel megalkuvó hétköznapi emberek előtt. Az emberét, aki megéli még a „vasrácsok között is a lélek szabadságát.” A bolondnak tartott, kigúnyolt és félt hétköznapi figura így a következetes erkölcsiségével válik igazi hőssé.

Ebben a világban mindenki függ valamitől, valakitől. Még azok a Sopronból Pestre szakadt magas rangú, arra hiú, azt fitogtató rokonok, barátok is, akiknek élete éppen olyan sivár és kisstílű, mint Sopron lélekben kisembereié. Nem polgárok ők a szó valós értelmében, csupán kisvárosi emberek, hiszen hiányzik belőlük az a kulturális affinitás, öntudat és morál, ami a városi polgárság jellemzője kell, hogy legyen. Álmosan élik egyformán szürke mindennapjaikat, minden magasztos idea, testi-lelki tartás, gondolkodás nélkül. Egy céljuk van: meghunyászkodva, minél jobban túlélni a kor. A kort, melynek mentalitása önmagában abszurd. Ostoba megalkuvása köszönő viszonyban sincs a keresztényi türelemmel, alázattal. Ahogyan a vörös zászlóra „tűzött” szolidaritásnak sem annak valódi tartalmával. A cenzúrázott gondolat is oly’ távol van a szabadságtól.

Ebben a korban is emberek éltek, születtek, gyűlöltek és szerettek, s azután meghaltak. Ebben az életben nincsenek nagy dolgok, ám a kis hétköznapi események is megteremtik azokat a helyzeteket, amelyekben kirajzolódnak nemcsak az adott korra jellemző magatartásformák, hanem az általános emberi vonások, a jellemek vagy éppen a jellemtelen tulajdonságok, kicsinyes indulatok, nagylelkűség nélküli, beszűkült vonások. Itt is pletykálnak, fecsegnek, vannak mindet nagyon tudó emberek – ezt jelenti a címbéli „bolhasípok” kifejezés.

 A realista ábrázolás sajátos emberi jegyeiken keresztül kiemeli őket a szocializmus időszakából, s így napjaink szűklátókörű, kicsinyes alakjainak lenyomataiként is felfoghatók. Természetes ez, hiszen egy regényíró csupán díszletként választ helyszínt és történelmi időt. A szereplők azonban szükségszerűen korokon átívelő jellemvonásokat hordoznak, legyenek azok heroikusak vagy kafkai abszurdak, hogy minden évszázad embere ráismerhessen saját gyengeségeire vagy erényeire.

Egyúttal nemcsak a társadalmi, de a családi elidegenedés fokozatait is megmutatják a kisváros megidézett családjai.

Zentai László alakjai is ilyen sérülékenyek és groteszkek. Hibáik és felismeréseik azonban nemcsak az átlagos emberi létből, hanem egy sajátosan abszurd és tragikus korból is fakadnak. Félelmeiket a diktatúra nyomása erősíti. Tömegemberek, jellegtelenek, mint a tömegáruk és tömeglakások voltak abban a korban. De ugyanúgy tudnak gyűlölni, a hatalomnak éppúgy meghajolnak önként vagy kényszerből, a túlélésért, mint bármely más kor embere. Aki nem áll be a sorba, azt ugyan irigylik, de meg is vetik, kitaszítják, erkölcsileg megsemmisítik. Látlelet tehát ez is, az izmusok korokat átívelő szakaszának tragédiáit tükrözve. És az olvasóban Jankó alakja mellett felrémlik azon kevesek alakja, akik meghunyászkodás nélkül maradtak emberek. Büszkén vállalták hajdani polgármesterként vagy tanácsosként az utcaseprést, vagy íróként a raktárosi munkát. Az általános „internacionalizálódással” szemben megőrizték erkölcsi tartásukat, hitből fakadó derűjüket… És felsejlenek még sokak, akiket agyonvert, agyonlőtt, felakasztott, megkínzott a karhatalom…

Még a regényben szereplők neveinek többsége is beszédes: a rendőrzászlós, aki csak második, „otthon bizonytalan balekként mozgott saját házában”, „alacsony, öntelt, rosszindulatú, csökönyös” ember. A titkárnő, a Hajlékony elvtársnő. Tóth II. Zoltán neje a felvágott nyelvű, az urát folyton csúfoló Magdolna, aki aztán majd lánya eltűnése után elsőként döbben rá arra, hogy a legfőbb érték, amire leánya vágyik, a szeretet.

De a kommunizmus jellegtelen valóságában élők mégis nagyon különbözők, s a túlélési módjaik is markánsan eltérők. Tóth II. az otthoni sikertelenséget éli ki foglyain. Felesége a karrierjében keresi házassági konfliktusainak ellentételezését. Karakai úr, a főbérlő halott felesége szellemét idézi mindennapi cselekedeteiben. Nagysimonyi Jenő, a hittantanár a négy fal közötti politizáláson keresztül fogalmaz meg múlt iránti nosztalgiát. A pestiek a csempészett fogyasztási cikkek megszerzésével és a megvesztegetéssel szerzett előnyökkel próbálnak kitűnni az egyformaságból. A nagypapa pedig párttitkárként azért eljárt a templomba is. Szucsánszky elvtárs, a főmérnök, aki a város korabeli elitjéhez tartozik, titokban kéri a rendőrkapitány segítségét lánya eltűnésekor. És nem az emberek szájától fél, hanem a párttól…

Jankó, a nincstelen, kisemmizett, deklasszált alak, akinek szintén egyformán múló mindennapjait felborítja Anna, a diáklány feltűnése, rendíthetetlen jellem. Nemcsak politikai lázadása, hanem férfiúi tartása is kortársai fölé emeli. Tökéletesen megérti a kamaszlány lázadását, szeretetéhségét, sem szóban, sem tettel nem él vissza az egyetlen közös éjszaka kínálta helyzettel. A legtermészetesebb könnyedséggel képes uralni emberi ösztöneit a legnagyobb kísértés közepette is. Nem tesz mást, mint meghallgatja a lányt, olykor szűkszavúan válaszolgat is neki. És Annának ez fontosabb lesz, mint a be nem teljesült egy éjszakás szerelmi kaland.

Mert Anna, a nővé válás időszakában még maga sem tudja pontosan, hogy férfira vagy egy valódi apára van-e szüksége. Az átbeszélgetett éjszaka után döbben rá, hogy az őket körülvevő szürke világban egy olyan férfiideált keres, akire felnézhet, aki figyel rá és meghallgatja. Jankó ilyen. Ezért marad meg emlékeiben ez a közös éjszaka, szívében pedig az a hűséges, tiszta, különleges érzelem, amely majd visszahozza sok év után is az Erzsébet-kert öreg mamutfenyőjéhez.

Anna lázadása egyszerre a kamasz kor természetes velejárója és az élet mókuskerekével szembeni lázadás. Vagy talán félelem az olykor egyhangú mindennapoktól és az ismeretlen, mégis jobbára kiszámítható jövőtől, a felnőtté válástól? Jankó az, aki rá tudja beszélni a hazatérésre és sorsa vállalására.

A szerző, a regénybeli narrátor, a külső körülményekben látja a két ember szerelmének legfőbb akadályát, mint mondja: „két mély lélek még mélyebb sztoriját élték meg együtt, ami nem mondható szokványosnak, ám ettől még hétköznapi. Egy izgalmas éjszaka története, de ennél nem sokkal több. Egy olyan kapcsolat, ami úgy végződött, hogy el sem kezdődött.(…) mert esélytelenségre ítélte a világ.” Maga a történet, a két lélek alakulása azonban ezt cáfolja. Nem a világ, hanem a belső és örök morál teszi beteljesíthetetlenné e kapcsolat szerelmi szálát. A lelkiismeret és a felelősség egymás iránt.

Ugyanakkor ez az éjszaka mégis mindent megváltoztat: látszatra pörögnek tovább a napok, mégsem folytatódik semmi sem úgy, ahogy volt korábban. Két, lélekben megerősödött, teljesebb ember köszön el egymástól a mamutfenyő alatt…

Anna lázadása a cselédsorba taszított nagynéni számára lesz igazán sorsfordító, hiszen ő a sok évtizeden át tartó szomorú behódolását képes megváltoztatni, és teljes jogú családtaggá válhat. Talán éppen az ő példája cáfolja azt az állításként megfogalmazott kérdést, miszerint a lázadás „szűkíti le leginkább a mozgásterünket”. Az otthon felütött Hemingway-kötet Anna szemébe ötlő idézete is az önállóság, egyéniség, morál erejét bizonyítja: „néha éppen azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet”. Rájön, hogy minden rossznak a félelem az oka. A magánéletben is, hiszen a családtagok félnek kimondani vágyaikat, érzelmeiket. És a hatalom is fél, ezért akar megsemmisíteni minden korábbi és örök értéket. Az emberek pedig félnek a hatalomtól, holott éppen nekik kellene ez utóbbit szabályozni. Ezért altatják el lelkiismeretüket és válnak – sokszínű közösség helyett – szürke, unalmas tömeggé…

Zentai regényének valós külső helyszínei mellett ott vannak a családi otthonok. A vezető réteg akkor luxusnak számító házai, a középréteg egyszerű otthonai és a szegények szuterénben lévő megkopott albérlete, amelyben megállni látszik az idő, dohos levegőjével, lepattogzott zománcú lavórjával, vaskályhájával. A belső élettér – megannyi sajátosan zárt világ – mellett ott a természet a maga romlatlan mivoltában. A regény legfontosabb helyévé is a természet, jelesül az Erzsébet-kert válik. Az Erzsébet-kert, amely egyike az ország legrégibb közkertjeinek. Az erkölcsös, kulturált, öntudatos polgárság kertje, mely a hagyományos, „ántivilágbeli” polgári létforma jelképévé nemesül a maga abszurditásában. Hiszen a szocializmus uniformizált tömege jár ide kikapcsolódni, s csodálja meg az öreg kaliforniai óriásfenyőt, amely évszázadnál is régebben dacol itt büszkén és megtörhetetlenül az elemekkel.

Minden a mamutfenyőnél kezdődik. Itt időzik Jankó, s ide menekül Anna is. Itt találkoznak, innen mennek a nyomorúságos albérletbe, és ide térnek vissza, hogy elváljanak útjaik. Maga a fa így nemcsak fontos helyszín, hanem jelkép is. Az embertelen hatalommal szembeni lázadás, a tömegből való kiemelkedés, a testi-lelki tartás jelképe. Korok tanúja és túlélője. Hasonlóan Jankóhoz, aki a régivágású polgár deklasszált képviselője, a nép nevében megtaposott értékek őrzője, a hit erejével mindent túlélő nincstelen.

S hogy milyen szálak bonthatók ki a történetből, azt csak az olvasó asszociációs hajlama határozhatja meg. A nosztalgikus hang pedig megpendülhet mindazokban, akik a regénybeli időszakot átélték, itt, Sopronban, a határsáv öblében. És bár Zentai látásmódja értékmérő és -ítélő, de megbocsátó is. Hiszen hogy’ ne lehetne szeretni a szülővárost, a gyermek felnövekedésének helyét, mégha poros, szürke, megnyomorított szellemű is volt.

Valóban álmosan unalmas és kopott volt? A regény sugallata szerint a külső képet a lélek és a megélt élet festi olyanra, amilyennek az egyes emberek látják. Saját életünket mi tesszük jellegtelenné, ha nem vállaljuk egyéniségünket, sorsunkat, ha mindenben megalkuszunk…

E gondolattal is több Zentai regénye, mint korrajz és szerelmi történet. Több, hiszen a felismerés katarzisát hozza. Ezt megélni nem is kell más, mint az Olvasó nyitott ráhangolódása…

(Civil Flotta Kiadó, Budapest, 2019)