ZENTAI LÁSZLÓ: BOLHASÍPOK JANKÓ VÁROSÁBAN

A soproni helyszíneken játszódó regény a hetvenes évek második felébe repít vissza. Már túl vagyunk az 56-os események megtorlásain, a kádári gulyáskommunizmus látszólag lusta és unalmas időszakában járunk. A kerettörténetben keveredik a fikció a valósággal. A cselekmény ugyan kitalált, a szereplők a korszak tipikus karaktereit hordozzák. Ugyanakkor önéletrajzi vonatkozásokba is belebotolhat a figyelmes olvasó.

Lehet ugyan, hogy „Jankó nem ismerte az évszakokat, a napszakokat, a sógorokat és a sógornőket, talán még az anyját sem ismerte”, viszont ösztönösen rendelkezett azzal a lelki, mondhatnánk gyermeki tisztasággal, mely csak nagyon keveseknek adatik meg. Megmaradt nagybetűs EMBERNEK abban a korban, amikor talán még a saját anyjukat is feljelentették volna sokan, csakhogy némi előnyhöz jussanak a szocializmus göröngyös útjának egyengetése közben. Persze, aki kilóg a sorból, az mindig gyanús, pláne, ha télen-nyáron „ugyanabban a szakadt munkásnadrágban, barna rövid ujjú ingben, és legalább 47-es, lyukasorrú gumicsizmában caplat”. Ő volt a város élő emlékezete vagy inkább lelkiismerete, ezért aztán egész lénye és létezése irritálta a kisvárosi (párt)hatalmasságokat, így a „vörös” ünnepeken mindig a helyi rendőrkapitányság „vendégszeretetét” élvezte…

A főhős, Sárosi János, az akkori felfogástól gyökeresen eltérő, ma úgy mondanánk, deviáns gondolkodást, illetve életformát követ. A különc és sajátos látásmóddal rendelkező, élete delén járó Jankó és az otthonról megszökött gimnazista kamaszlány, ugyancsak különös találkozása és kapcsolata áll a cselekmény középpontjában.

Zentai László beszédes neveket ad szereplőinek, ironikusak és kifejezőek a jellemábrázolásai. Még a mellékszereplők magánéletébe is bepillantást enged. Tóth II. Zoltán szolgálattevő zászlós elvtárs, akinek a feleségét Mérges Magdolnának hívták. Főnöke Harangozó-Földházi Tamás főhadnagy elvtárs, a kapitánysági titkárnő pedig Hajlékony elvtársnő… 

A helyszínek, napszakok és hangulatok aprólékos leírása megeleveníti előttünk az egykori Sopront. S mintha mi is ott járnánk a sörgyár felé vezető úton, a szőnyeggyár előtt, szinte arcunkba csap a szenesgőzös füst, amint a reggeli személyvonat befut Nagykanizsáról, aztán betérünk a Schmauzer Sörözőbe, de a következő pillanatban már az uszoda fölötti utca dohos szuterénlakásában, Jankó otthonában vagyunk…

De bármerre is járunk, mindig akad egy-egy „igazi bolhasíp”, aki csak kellemetlenkedni tud. Persze mindig lesből támadnak. Akár a halott felesége emlékétől szabadulni képtelen főbérlő is lehet az egyikük. És vigyázni kell, mert „már a tenni akarás szándéka is gyanút kelthet”.

Jankó egyik kedvenc törzshelye az Erzsébet-kerti sequoiadendron giganteum, azaz a kaliforniai mamutfenyő alatti pad. Innét indul a regény tulajdonképpeni cselekménye (és itt is ér véget). Hiszen a jelzett napon itt találkozik a szülei veszekedése elől, otthonról megszökni szándékozó gimnazista lánnyal, a szőke Szucsánszky Annával. Előbb érdekes, sokat mondó párbeszéd, majd egy különös kapcsolat bontakozik a találkozásból. A sörgyári főmérnök lánya és a „cserzett bőrű” egyformán egyedül érzi magát a világban. Egyik sem tud mit kezdeni a kommunizmus hazug ideológiájával, amely nem tűri a másként gondolkodást és nem csak a társadalomra, de az egyénre is kegyetlenül rátelepedik. A másik pedig a kívülről aranykalitkának látszó börtönéből szeretne kitörni, menekülni a családi perpatvarból, miközben mindketten elfogadásra, szeretetre vágynak… A találkozás közben sok minden a felszínre tör. Emlékek sorjáznak egy másik korszak megfakult képei sejlenek föl.

A párhuzamos síkok bővülnek, amikor – látszólag talán oda nem illő módon – belép a történetbe a Budapesten élő Nagysimonyi Jenő, a Szucsánszky lány apjának egykori osztálytársa. Éppen a lány eltűnésekor érkeznek Sopronba, hogy ismét találkozzanak a régi barátok. Általuk a szocialista társadalom felsőbb szintje jelenik meg, akik mindennapjaiban keveredik az „új ember” típusa a (nagy)polgári létből átörökített életérzéssel…

A több idősíkon futó szálak, mint egy jól megkomponált film képsorai peregnek előttünk. Aztán a rendőrség is belekeveredik az egyre kényelmetlenebbé váló ügybe… Mindenki mást, többet gondol, mint, ami történt. Pedig Sárosi János igazi úrként viselkedett és ismét a hatóságokkal gyűlt meg a baja…

Az évek elrepülnek. Az a novemberi találkozás mindkettejük életében nyomot hagyott. Talán ilyen az igazi szerelem? Érinthetetlen, plátói, őszinte és igaz…

A diktatúra árnyékában két igaz, őszinte ember. Körülöttük a sok megfelelni vágyó, néha önmagával is meghasonlott csupán (túl)élni vagy a rendszerből hasznot húzni akaró…

A sorok között átdereng a történelmi igazságtalanság. Többen akár hajdanvolt önmagunkra is ráismerhetünk… Jankó a miénk, mert néha titkon szerettünk volna mi is – egyik-másik helyzetben – olyan szabadok lenni, mint ő. De aztán ismét elénk tolakodik az a bántó közöny, melynek szorításától gyakran szenvedünk. Ám vannak az életnek olyan különös kegyelmi pillanatai, amikor nem csak Anna szívében, de a mi szívünkben is kigyúlnak azok a rőzselángok…

A regény zárófejezetének temetői jelenete mestermunka. A gyermeki lélek naiv őszintesége ütközik édesanyja, Szucsánszky Anna kegyeletével, a névtelenek sírhantjára helyezett fehér rózsák emlékezésével.

A kötetet ugyanaz a kötészeti és tipográfiai igényesség jellemzi, amit már megszokhattunk a Zentai-könyvekkel kapcsolatban. Az ezúttal is méltó köntösbe öltöztetett, tetszetős, keménytáblás kötet, kellemes méretével és szemet vonzó, jól olvasható tipográfiájával vonzza magára a tekintetet és irányítja figyelmünket a tartalomra.

Civil Flotta Kiadó, Bp. 2019.